Talán még soha sem vártam ennyire napot, mint 2013. június 23-át. Hiszen minden hastáncosnő legnagyobb álma eljutni szenvedélyük szülőföldjére, Egyiptomba. Nem volt ez másképp velem sem. A reggel viszonylag könnyen indult, nem is kellett se korán kelnem és az út Pestig sem tűnt 78 órának. Kezdtem elhinni, hogy végre egy utazás, ami kalamajka nélkül indul. Eddig ugyanis akárhányszor hazatértem valahonnan, mindig történt valami baki. Tallinnban még a reptéren kipakoltattak velem laza 10 kg-ot a bőröndből, amit postán kellett indulás előtt haza küldenem. Idén karácsonykor Frankfurtból hazatérvén Budapest helyett Pozsonyban landoltunk az éjszaka kellős közepén, június elején pedig -szintén Frankfurtból repültem haza- út közben egyszerűen kitört a kocsink bal hátsó kereke felfüggesztésestől. Szóval titkon bíztam benne, hogy most minden simán megy majd. Minden oké is volt addig, amíg oda nem értem becsekkolni... A bibi teljesen nyilvánvaló, hogy a bőröndömmel volt, csupán 12 kilóval volt nehezebb, mint a megengedett 23. :D
A frász kerülgetett, mivel tényleg a nagy bőröndben alig volt ruha, szinte csak cipő és neszeszerek. Villámakcióban kipakoltuk a felesleget, ami nem volt más, mint 6 üveg ásványvíz... -.-'' Így is nehezebb maradt, sajnos rá kellett fizetnem elég sokat... De hála Isten az ellenőrzőkapukon átjutottam. Nyugodtan dőltem hát hátra a váróban. A nyugalmam azonban nem tartott sokáig, bejelentették ugyanis, hogy 20 perces késés várható. Ami egyiptomi időben számolva is 1 óra! Egy kerek órát késett a felszállás! Ez nekem azért volt bosszantó, mert az eredetileg tervezett este 7 órai érkezés épphogy klappolt, hiszen kb 1 óra a reptértől a szállodáig, zuhanyzás, átöltözés, mert este 9kor Opening Gala...
Letelt tehát végre valahára az egy óra és izgatottan szálltam be az Egypt Air kék-fehér csodagépébe. Első blikkre már éreztem, hogy ez nem az, amit vártam. Mint egy kis fapados járat. A higiénia is hagyott némi kivetnivalót maga után, de végülis nem vagyok se finnyás, se hipochonder, úgyhogy gondoltam, a célnak megfelel. Szerencsére ablak mellett ültem. Útitársam egy magyar úriember volt, kb 40es fickó, akivel azonnal szóba elegyedtünk. Kiderült, hogy a Honvédelmi Minisztériumnál valami nagy fejes és épp Dél-Szudánba készül... Hát, sok szerencsét...! Nem tudom miért, de szükségét érezte, hogy időnként megossza velem a már krimiben illő történeteit, amiket bár figyelmesen hallgattam és próbáltam értelmesen bólogatni, sőt, néha még okos (vagy annak tűnő) kérdéseket feltenni. Ilyenkor kicsit Bridget Jones-nak éreztem magam. Bár nem igen kötöttek le az anekdotái, elvoltam a saját gondolataimmal, de legalább hamarabb eltelt a 4 óra... Uram Isten, respekt mindenkinek, aki túlél 8-10 órás repülőutakat! Annak ellenére, hogy sokat repülök, még mindig elviselhetetlen egy helyben ülni órákig. az idő most gyorsan telt, hála bőbeszédű szomszédomnak és talán az izgalomnak.
A légitársaság szolgáltatásaival azonban vannak kifogásaim: a kaját csak 1 órával a leszállás előtt hozták, én már majdnem éhen haltam, mégsem ettem túl sokat. Menü: tészta csirke- vagy marhahússal, egy kicsi zsemlécske, egy kocka kakaós süti, vajacska és undorítóan nyálkás uborka, ami úgy nézett ki, mint amit most hánytak vissza.... Mint már említettem, nem volt épp a legtisztább a fedélzet, az ablak koszos volt, a WC nem működött, némelyik ülésen volt logós huzat, némelyiken nem. És olyan csúnya egyenruhát sem láttam még, mint amit a légikisasszonyok viseltek. Az óvónénik hordanak hasonló indigó színű köpenyt. :)
Végre fél8 táján megkezdtük a landolást. Már sötét volt, de azért a Nílus delta és a szuperhold együtt pazar látványt nyújtott! :) Kairó fényeiről nem is beszélve!
A legelső benyomásom Kairóról az volt, hogy húúú de bazi nagy. Egy jó 20 percig repkedtünk a város felett, mire rátaláltunk a leszállópályára. Mikor kiléptem a gépből, rögtön megcsapott a fülledt, forró sivatagi levegő!
A 90/60as vérnyomásom innentől kezdve az egekbe szökött, megy kellett ugyanis vegyem a vízumot, amit az igazat megvallva enyhén túlmisztifikáltam, biztos voltam benne, hogy a szállodai papírok nélkül nem kapok. Erre az egész procedúra csupán fél percig tartott. Az ellenőrzés is és a csomagkiadás is gyorsan ment Elhamdullah! Bondok pedig már várt engem a kijáratnál. Bedobtuk a csomagokat a kocsiba és a szááloda felé vettük az irányt. Kezdetben gyorsan haladtunk, és a New Cairo nevezetű városrész is csodás látvány volt. Komolyan, mintha Dubajban lennénk. Persze akkor már késésben voltunk (mily meglepő), miattunk már fél órát csúsztatták a megnyitót. Csakhogy beértünk a belvárosba és sajnos nem tudtuk kikerülni a dugót... Szóval ott tartózkodásom első fél órájában szembesültem a kairói közlekedés szépségeivel. A pesti dugók ehhez képest lókakik. Kezdjük ott, hogy nincsenek az utakon felfestések, a 4-5 sávos főutakon mindenki úgy közlekedik, ahogy akar, előz jobbról-balról, keresztbe-kasul. Elsőbbség? Annak van aki rátermettebb... Kresz? Szerintem még sosem hallották ezt a szót. A közlekedési lámpák olyan ritkák, mint a szemetesek az utcákon.... Ha van is, inkább csak dísz, mert marhára nem érdekel senkit. Táblák és szabályok helyett dudaszóval kommunikálnak. Kész KÁOSZ! Már 5 percenként hívogatták Bondokot, hogy hol a jó életben vagyunk, aztán csak tolták, tolták a kezdést, míg végül nélkülünk indult a show... Mentségemre legyen mondva, hogy ez most tényleg nem az én hibám! :D
Hála a jó égnek két óra késéssel, de megérkeztünk Gízába, a szálloda elé. Mikor kiszálltam a kocsiból és elnéztem jobbra, meghűlt bennem a vér... A sötétben ott magasodtak előttem néhány méterre a PIRAMISOK! Egyrészt ijesztő volt, mert korom sötét volt, csak a körvonalai látszódtak. Másrészt viszont.... Felemelő érzés! A hideg futkosott rajtam. Bámészkodni nem volt időm, mert finoman betessékeltek a szállodába. (Mercure Cairo Le Sphinx). Gyors check-in, szobakeresés, majd a hír, hogy 20 percem van zuhanyozni, felöltözni, elkészülni. o.O ŐŐŐ, gondoltam, oké. Végülis háromnegyed óra alatt pikk-pakk átalakultam nyúzott turistából bálkirálynővé. Bár a hajammal nem voltam kibékülve, úgy állt, mint aki belenyúlt a 220-ba, de próbáltam nem tudomást venni róla.
Tehát szokás szerint utolsóként Bondok oldalán belibbentem (vagy inkébb beestem) a terembe, ahol már mindenki a show-t várta. Nem tudom, mi volt az oka, de ahogy meglátott a fotós és a kameraman, egyből mindketten rámzoomoltak. Kicsit kellemetlen volt. Nemsoká Dr. Hassan Khalil gyönyörű nyitóbeszédet tartott és eljött a pillanat, amre már nagyon készültem: színpadra lépett az isteni DANDASH! Hát én teljesen oda voltam meg vissza! Imádom a stílusát! Annyira könnyű, kacér, díva!!!! Sokan fapofával ülték végig a fél órás műsort, én végig tapsoltam! Szenzációs az a nő! Ez az igazi egyiptomi stílus, amit tanulni sajnos nem lehet.
Később következett a gálavacsora sok sok finomsággal (bár már nem emlékszem mit ettem, asszem halat meg rizst). A szünet után hangolt a zenekar majd következett a legnagyobb élő szupersztár legenda, LUCY érzelmekkel teli, ugyancsak félórás előadása! Mondanom sem kell, ezt is végig tapsoltam. Hihetetlen ez a nő! Olyan erőt és magabiztosságot sugároz! Nagyon boldog voltam, hogy láthattam őt tőlem pár méterre, élő zenekari kísérettel táncolni! Ezután már csak a szokásos fotózkodás, és ha jól emlékszem, elmentünk aludni, hiszen a java csak másnaptól következett... De erről majd egy új bejegyzésben, mert azt hiszem ezt a 11 napot túl hosszú lenne egyszerre leírni és olvasni. Szóval folyt. köv.! :)
Itt van néhány kép:
Letelt tehát végre valahára az egy óra és izgatottan szálltam be az Egypt Air kék-fehér csodagépébe. Első blikkre már éreztem, hogy ez nem az, amit vártam. Mint egy kis fapados járat. A higiénia is hagyott némi kivetnivalót maga után, de végülis nem vagyok se finnyás, se hipochonder, úgyhogy gondoltam, a célnak megfelel. Szerencsére ablak mellett ültem. Útitársam egy magyar úriember volt, kb 40es fickó, akivel azonnal szóba elegyedtünk. Kiderült, hogy a Honvédelmi Minisztériumnál valami nagy fejes és épp Dél-Szudánba készül... Hát, sok szerencsét...! Nem tudom miért, de szükségét érezte, hogy időnként megossza velem a már krimiben illő történeteit, amiket bár figyelmesen hallgattam és próbáltam értelmesen bólogatni, sőt, néha még okos (vagy annak tűnő) kérdéseket feltenni. Ilyenkor kicsit Bridget Jones-nak éreztem magam. Bár nem igen kötöttek le az anekdotái, elvoltam a saját gondolataimmal, de legalább hamarabb eltelt a 4 óra... Uram Isten, respekt mindenkinek, aki túlél 8-10 órás repülőutakat! Annak ellenére, hogy sokat repülök, még mindig elviselhetetlen egy helyben ülni órákig. az idő most gyorsan telt, hála bőbeszédű szomszédomnak és talán az izgalomnak.
A légitársaság szolgáltatásaival azonban vannak kifogásaim: a kaját csak 1 órával a leszállás előtt hozták, én már majdnem éhen haltam, mégsem ettem túl sokat. Menü: tészta csirke- vagy marhahússal, egy kicsi zsemlécske, egy kocka kakaós süti, vajacska és undorítóan nyálkás uborka, ami úgy nézett ki, mint amit most hánytak vissza.... Mint már említettem, nem volt épp a legtisztább a fedélzet, az ablak koszos volt, a WC nem működött, némelyik ülésen volt logós huzat, némelyiken nem. És olyan csúnya egyenruhát sem láttam még, mint amit a légikisasszonyok viseltek. Az óvónénik hordanak hasonló indigó színű köpenyt. :)
Végre fél8 táján megkezdtük a landolást. Már sötét volt, de azért a Nílus delta és a szuperhold együtt pazar látványt nyújtott! :) Kairó fényeiről nem is beszélve!
A legelső benyomásom Kairóról az volt, hogy húúú de bazi nagy. Egy jó 20 percig repkedtünk a város felett, mire rátaláltunk a leszállópályára. Mikor kiléptem a gépből, rögtön megcsapott a fülledt, forró sivatagi levegő!
A 90/60as vérnyomásom innentől kezdve az egekbe szökött, megy kellett ugyanis vegyem a vízumot, amit az igazat megvallva enyhén túlmisztifikáltam, biztos voltam benne, hogy a szállodai papírok nélkül nem kapok. Erre az egész procedúra csupán fél percig tartott. Az ellenőrzés is és a csomagkiadás is gyorsan ment Elhamdullah! Bondok pedig már várt engem a kijáratnál. Bedobtuk a csomagokat a kocsiba és a szááloda felé vettük az irányt. Kezdetben gyorsan haladtunk, és a New Cairo nevezetű városrész is csodás látvány volt. Komolyan, mintha Dubajban lennénk. Persze akkor már késésben voltunk (mily meglepő), miattunk már fél órát csúsztatták a megnyitót. Csakhogy beértünk a belvárosba és sajnos nem tudtuk kikerülni a dugót... Szóval ott tartózkodásom első fél órájában szembesültem a kairói közlekedés szépségeivel. A pesti dugók ehhez képest lókakik. Kezdjük ott, hogy nincsenek az utakon felfestések, a 4-5 sávos főutakon mindenki úgy közlekedik, ahogy akar, előz jobbról-balról, keresztbe-kasul. Elsőbbség? Annak van aki rátermettebb... Kresz? Szerintem még sosem hallották ezt a szót. A közlekedési lámpák olyan ritkák, mint a szemetesek az utcákon.... Ha van is, inkább csak dísz, mert marhára nem érdekel senkit. Táblák és szabályok helyett dudaszóval kommunikálnak. Kész KÁOSZ! Már 5 percenként hívogatták Bondokot, hogy hol a jó életben vagyunk, aztán csak tolták, tolták a kezdést, míg végül nélkülünk indult a show... Mentségemre legyen mondva, hogy ez most tényleg nem az én hibám! :D
Hála a jó égnek két óra késéssel, de megérkeztünk Gízába, a szálloda elé. Mikor kiszálltam a kocsiból és elnéztem jobbra, meghűlt bennem a vér... A sötétben ott magasodtak előttem néhány méterre a PIRAMISOK! Egyrészt ijesztő volt, mert korom sötét volt, csak a körvonalai látszódtak. Másrészt viszont.... Felemelő érzés! A hideg futkosott rajtam. Bámészkodni nem volt időm, mert finoman betessékeltek a szállodába. (Mercure Cairo Le Sphinx). Gyors check-in, szobakeresés, majd a hír, hogy 20 percem van zuhanyozni, felöltözni, elkészülni. o.O ŐŐŐ, gondoltam, oké. Végülis háromnegyed óra alatt pikk-pakk átalakultam nyúzott turistából bálkirálynővé. Bár a hajammal nem voltam kibékülve, úgy állt, mint aki belenyúlt a 220-ba, de próbáltam nem tudomást venni róla.
Tehát szokás szerint utolsóként Bondok oldalán belibbentem (vagy inkébb beestem) a terembe, ahol már mindenki a show-t várta. Nem tudom, mi volt az oka, de ahogy meglátott a fotós és a kameraman, egyből mindketten rámzoomoltak. Kicsit kellemetlen volt. Nemsoká Dr. Hassan Khalil gyönyörű nyitóbeszédet tartott és eljött a pillanat, amre már nagyon készültem: színpadra lépett az isteni DANDASH! Hát én teljesen oda voltam meg vissza! Imádom a stílusát! Annyira könnyű, kacér, díva!!!! Sokan fapofával ülték végig a fél órás műsort, én végig tapsoltam! Szenzációs az a nő! Ez az igazi egyiptomi stílus, amit tanulni sajnos nem lehet.
Később következett a gálavacsora sok sok finomsággal (bár már nem emlékszem mit ettem, asszem halat meg rizst). A szünet után hangolt a zenekar majd következett a legnagyobb élő szupersztár legenda, LUCY érzelmekkel teli, ugyancsak félórás előadása! Mondanom sem kell, ezt is végig tapsoltam. Hihetetlen ez a nő! Olyan erőt és magabiztosságot sugároz! Nagyon boldog voltam, hogy láthattam őt tőlem pár méterre, élő zenekari kísérettel táncolni! Ezután már csak a szokásos fotózkodás, és ha jól emlékszem, elmentünk aludni, hiszen a java csak másnaptól következett... De erről majd egy új bejegyzésben, mert azt hiszem ezt a 11 napot túl hosszú lenne egyszerre leírni és olvasni. Szóval folyt. köv.! :)
Itt van néhány kép:
Kitti
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése