Utolsó bejegyzésem Tallinnból... Holnap ugyanis 15 óra 5 perckor indul a gépem Prágába, majd onnan Budapestre. El sem tudom hinni, hogy vége! Ez a nap valahogy mindig olyan távolinak tűnt... Igazából egy értelmes gondolat nem jut most eszembe, annyi minden kavarog a fejemben, szóval előre is elnézést az értelmetlen és összefüggéstelen mondatokért.
Nagyon nagyon nagyon szomorú vagyok és nagyon nehéz lesz elmenni. Már tegnap összepakoltunk, már csak reggel dobom be a maradék cuccot. Aztán délben végleg bezárjuk a 417-es szoba ajtaját. :'(
Búcsúbulink nincs, mert már senki nincs itt. Mi mindenkién ott voltunk. A miénkre viszont nem lenne kit elhívni. Ma elköszöntünk a még ittlévőktől, kerek 4 embertől: egyetlen és utánozhatatlan szomszédunktól Matoustól, Enrico Miggino-tól, aki the best football player in Italy, újdonsült bátyámtól Mahmuttól és nem utolsó sorban az egyetlen talpon maradt legénytől a vidéken Attilától.
Zárójelben: 22:15 és SÜT A NAP!!!! Ettől kicsit jobb a kedvünk. :) Fehér éjszakák időszaka van, ami totál felborította a rendszerünket, de azért szeretjük. Mellesleg ma Szentivánéj van, ami itt nemzeti ünnep. Zárójel bezárva.
Ne értsen senki félre, persze, hogy várom, hogy hazamenjek, hiszen hiányzik a családom, a barátaim, az otthonom, tudom, hogy sokan várnak haza szeretettel, ami nagyon jó érzés! Csak olyan jó volt itt! Annyi jót kaptam! Annyi csodálatos helyen jártam, annyi fantasztikus embert ismertem meg, annyi szuper élmény ért és én is annyit változtam! És furcsa lesz ezután visszazökkenni a mókuskerékbe. Imádom Tallinnt. Imádok itt élni. Igazából amitől félek az az, hogy ide nem tudok visszajönni úgy, hogy na gondolok egyet és holnap indulok. Pedig hányszor lesz „honvágyam”! Na mindegy, majd túl leszek rajta. Úgyis jövök még! :)
Mindezen persze nem egyedül mentem keresztül. Volt valaki, akit az Istenért nem tudtam levakarni magamról a nap 24 órájában, aki mindig ott ült mellettem nyelvtan órán és súgtuk egymásnak a jó megoldásokat, akivel hajnalokig írtuk az orosz házit, akivel együtt mentünk mosni, bevásárlótúrára a Rimi-be, akivel több ezer km-t tettünk meg a 3as trolin fagyban-hóban-esőben és napsütésben, akivel minden este körbefutottuk Mustamäe erdejét, akivel felfedeztük egész Észak-Európát, akivel meghódítottuk az Isteni Diego-t, akivel torkunk szakadtából énekeltük a „Lenn a délibábos Hortobágyon” című nótát a mosodából felfelé a folyosón, akivel mindenkit legyökereztünk, akivel minden áldott reggel futottunk a busz után, akivel végigpózoltuk a fél világot és akivel mindig együtt sírtunk és nagyokat nevettünk akár az éjszaka kellős közepén is.
Igen. Ő nem más, mint az én egyetlen, elbűvölő és utánozhatatlan Szilviám. Köszönöm neki. :)
Drága Tallinn, búcsúzom. Nem örökre, csak egy kis időre. És most sírok. :'(
U.i.: amikkel tartozom (van belőle jóóó sok), pótolom. A blogot tovább írom, ugyanezen a címen, ugyanezen a néven.
Senki ne kérdezze meg, hogy milyen újra itthon. Erre már most válaszolok. Olyan, mint mikor felébredsz a legszebb álmodból. De Marika néni mindig azt mondja, hogy valaminek a vége, mindig valami újnak a kezdete. Szóval ennek szellemében búcsúzzunk egy kedves üzenetet hordozó dallal. És egy vallomással.
Apa, Anya, Szancsi, nélkületek nem ment volna. :)
